Orbán Viktor beszéde a Testnevelési Egyetemen
2002. április 9.

 

Azt gondoltam, amikor ide készültem Önökhöz és Hozzátok, hogy azért kell eljönnöm, mert itt majd ugyan sokan leszünk, de számos elfáradt, szomorú és kicsit hitehagyott emberrel kell majd találkoznom, akik tőlem várják… És azt gondoltam, hogy majd az lesz a dolgom, hogy majd megpróbáljak ismét hitet, erőt és akaratot adni mindannyiunknak. Ehhez képest most itt állok meghatottan, itt állok kicsit zavarban és meghatottan, mint a kisgyerekek szoktak, amikor nem tudják, hogy a születésnapjukon a sok szeretettel hirtelen mit is kezdjenek.


Nos, hát tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Valójában egy nyugodt, komoly és visszafogott, következésképpen őszinte beszélgetésre jöttem most ide mindannyiatokhoz. Olyan dolgokat szeretnék mondani, amelyeket csak nyugodtan, csak higgadtan és csak nagyon komolyan szabad mondani. Először is mielőtt a mondandóm velejére térnék, természetesen én is hadd tegyek eleget annak a kötelezettségnek, hogy megköszönjem mindenkinek itt Budapesten, itt Budán és az egész hazában, akik vasárnap úgy döntöttek, hogy a polgári összefogást, és a polgári összefogás által képviselt polgári Magyarország jövőjét támogatják. Szeretném mindannyiunk nevében, Magyarország minden polgári Magyarországot támogató polgárának megköszönni a hitet, a reményt és a szeretetet, amelyet az elmúlt hetekben kaptunk.


Nos, hát ezek után tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, válaszoljuk meg az első kérdést: miért jöttünk össze? Három okunk van arra, hogy ma itt legyünk. Először is azért vagyunk itt, mert mindannyian tudjuk, hogy együtt vagyunk erősek. Másodszor azért vagyunk itt, hogy tisztázzuk egymás között őszintén, hogy milyen helyzetben vagyunk. És harmadrészt azért jöttünk össze, mert mindannyiunknak tudni kell, hogy mit kell tennünk azért, hogy amiért összefogtunk, azt megvalósítsuk, vagyis: hogyan tudjuk megnyerni 21-én a választásokat.


Nos, hát kezdjük az elején. Kezdjük az elején. A választás két nappal ezelőtt, vasárnap nem eldőlt, hanem leegyszerűsödött mindannyiunk előtt. Úgy éreztük, úgy éreztük még vasárnap reggel is úgy éreztük, hogy a mögöttünk hagyott négy esztendő munkájának köszönhetően, az arra építhető jövő vonzerejének köszönhetően, és az előrejelzések alapján joggal bízhatunk abban, hogy már az első fordulóban győzelemre vihetjük a közös ügyünket. Vagy ha győzelemre nem is, de legalábbis meggyőző fölényt tudunk majd kiharcolni. Ráadásul úgy tűnt, hogy nemcsak mi gondoljuk ezt így, ez nemcsak a mi véleményünk, hanem az előrejelzések szerint az ország is a mi közös ügyünk győzelmét várta. Nem ez történt. Én több olyan emberrel is beszéltem, aki emiatt csalódott volt, szomorú volt, sőt azt is mondta, hogy talán hiábavalónak érezhetjük az elvégzett munkát. Nos, hát először is hozzájuk szeretnék szólni, és arra szeretném kérni őket is, és itt is mindannyiunkat, hogy a vasárnapi választásokat azt ne az előzetes várakozásainkhoz mérjük, hanem helyette önmagában a választások eredményének a tényéből induljunk ki, ami a következő. A listás választásokat tekintve mintegy 0,9, tehát kevesebb, mint 1 százalékkal a legfőbb riválisunk, az MSZP fordult előnnyel. Egyéni kerületben mi 20, ők pedig 25 mandátumot szereztek már meg az első fordulóban. Budapesten jelentős fölénnyel győztek, és lássuk be, hogy csak néhány kerületben maradt meg a reális esélye annak, hogy ott még megszerezhetjük a polgárok többségének a bizalmát. Ezek a rossz hírek, ami a vasárnapot illeti. A mérleg másik serpenyőjében pedig azt olvashatjuk, azt találhatjuk, hogy 12 megyében mi győztünk, 7-ben pedig ők. Azt találjuk a mérleg másik serpenyőjében, hogy vasárnap 2 millió 300 ezer ember szavazott a polgári összefogásra, és az általuk képviselt polgári programra. Ha ezt meg akarjuk érteni, ezt a számot, kedves barátaim, akkor azt is idézzük föl, hogy 1998-ban, amikor a polgári Magyarország ismét kapott bizalmat és esélyt, akkor a három párt együtt: a Magyar Demokrata Fórum, a Kisgazdapárt és a Fidesz Magyar Polgári Párt akkor, amikor győztünk, 200 ezerrel kevesebb polgár bizalmát kapta meg, mint most vasárnap. Ha ezt egy másik összefüggésben is elhelyezzük, akkor azt tudom mondani önöknek, hogy a mostani koalíciós kormány az első, amely négyéves kormányzás után több ember bizalmát és szavazatát kapta meg, mint akkor, amikor megnyerte a választást. Az előző kormány, amely szintén koalíciós kormány volt, négyéves kormányzás után 1 millió szavazatot vesztett, mi pedig 200 ezret tettünk hozzá a ’98-ashoz. Illendő tehát, hogy ezt megbecsüljük, és nyugodtan kimondhatjuk, hogy többen vagyunk, mint valaha, de mégsem voltunk elegen. Ez a vasárnap összegzése.

 

Nos, tehát így állunk. Mit kell tennünk annak érdekében, hogyan kell tovább haladnunk annak érdekében, hogy ebből parlamenti többséget és kormányképes koalíciót alkossunk? Azt tudom mondani önöknek, tisztelt hölgyeim és uraim, azt tudom mondani nektek kedves barátaim, hogy vasárnap, 21-én 131 egyéni mandátum sorsáról fogunk dönteni. Most mindenki azt kérdezi tőlem, hogy lehet-e és ha igen, miképpen elegendő bizalmat, támogatást, felhatalmazást kapni annak érdekében, hogy a polgári kormányzás folytatódjon? A válaszom az, hogy igen, lehet elegendő támogatást kapni, és azt is tudjuk, hogy ezt miképpen szerezhetjük meg. A recept a következő. A még megnyerhető 131 mandátumból, egyéni mandátumból 85-ben kell megkapnunk, 85-ben kell megkapnunk a választók bizalmát. Hogy föl tudjuk mérni a feladat méretét, azt tudom mondani önöknek, azt tudom mondani nektek, hogy 1998-ban a kisgazdáknak, a Magyar Demokrata Fórumnak, és a Fidesz Magyar Polgári Pártnak együtt 119 egyéni mandátumot sikerült megszereznie, most 2002-ben elegendő lesz 105 mandátum is a többséghez. Ez azt jelenti, hogyha most a még nyitott 131 mandátumból 85-öt megszerzünk, ahhoz hozzáadjuk azt, amit már megkaptunk a polgároktól, ez 20 mandátum az egyéni kerületekben, és ehhez hozzáadom a listás eredményeket, akkor ebből meglesz – igaz, szűken, de meglesz – a kormányzáshoz szükséges voksok. Ehhez, csak hogy a harci kedvünk és a realitásérzékünk egyszerre erősödjön, ehhez úgy kell nekivágnunk, a most előttünk álló két hétnek, hogy ’98-ban, amikor választási győzelemmel ért véget, a polgári erők választási győzelmével ért véget a küzdelem, akkor az első forduló után 3 százalékos hátrányunk volt a listán, és most ez kevesebb, mint 1 százalék. Világos, hogy a feladat nemcsak hogy nem lehetetlen, de fegyelmezetten, az összefogás erejét kihasználva, és kellő hittel teljesíthető.

Ennyit a száraz, ám nélkülözhetetlen matematikáról. Azonban ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, van néhány gondolat, amelynek mindenhova, az ország utolsó sarkába is el kell jutnia. Saját magunkon kívül ez ügyben másra nem nagyon számíthatunk. Ezért az a helyes, hogyha most megpróbáljuk ezeket a gondolatokat összegyűjteni, és utána személyesen továbbadni. Engedjék meg nekem, engedjétek meg nekem, hogy először is azt a gondolatot kell mindenhova eljuttatnunk, hogy Magyarország minden polgára tudhassa, hogy veszélybe került minden, amiért az elmúlt négy évben keményen megdolgoztunk. És itt kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim, bármennyire is fárasztó, fel kell frissítenünk az emberek emlékezetét. Emlékezet nélkül nem fog menni. Mindenkinek emlékeznie kell arra, hogy 1998-ban, amikor bevezettük a gyermekek után járó adókedvezményt, az alanyi jogon járó családi pótlékot és az ahhoz kapcsolt iskoláztatási támogatást, alanyi jogúvá tettük a gyest, és ismét bevezettük a gyedet, akkor az ellenfeleink ezeket nem szavazták meg, mindenhol gáncsolták, és ellenezték. Ezért mondhatjuk, hogy ezek ma ismét veszélybe kerültek. Mondjuk ki, mondjuk ki ismét bátran, nem az általuk elmondottakra hallgatva, hanem a saját tapasztalatunkra támaszkodva mondjuk ki ismét, hogy újra fenn áll a veszélye annak, hogy be fogják vezetni az egyetemekre és a főiskolára a tandíjat. Ezt mi eltöröltük, éppen jókor. Ma a tandíj évenként 200 ezer forint lenne koponyánként az egyetemeken és a főiskolákon. Ezt mi eltöröltük, és amikor a Parlamentben erről dönteni kellett – mindegy, most mit mondanak – akkor ott ez ellen szavaztak. Nem szavazták meg a tandíj eltörlését. Jó, ha figyelünk. Hasonló a helyzet a diákhitellel. Körömszakadtáig gáncsolták és akadályozták. Ugyanígy állunk a lakástámogatással és az otthonteremtéssel. Amikor az első lakás megvásárlásához bevezettük az illeték mérséklését, és a parlamentnek döntenie kellett, akkor azt nem szavazták meg. Amikor arról volt szó, hogy ismét ingyenessé kell tenni az országban a fogászati ellátást, nem szavazták meg. Amikor azt mondtuk, hogy csökkenteni kell a tb-járulékot, és csökkentettük is, akkor ellene érveltek, nem szavazták meg. Amikor a nyugdíjat emeltük, akkor a nyugdíj-emelést – Szűrös Mátyástól is tudhatjuk – nem szavazták meg. Ez az igazság! Soha nem támogatták a maffiaellenes törvényt, és nem támogatták a Büntető törvénykönyv kellő szigorítását. Nem támogatták és nem szavazták meg a kábítószer-fogyasztás ellen meghozott rendelkezéseket. Mindannyian, mindenkinek tudnia kell az egész országban, mindenkinek tudnia kell az egész országban, hogy a minimálbér emelését, ami 19 500 forintról két lépésben 50 ezerre emeltünk, nem szavazták meg, és nem támogatták. És bizony azt a szomorú igazságot is el kell mondanunk mindenkinek, hogy amikor hazánk bármilyen nemzeti kérdésben a nemzetközi porondon vitára és küzdelemre kényszerült, akár a románokkal volt vitánk, akár a szlovákokkal, akár az Európai Unióval, kettőt sem fordultunk, és mindig az ellenfél oldalán találtuk őket. Ez az igazság!


A helyzet tehát, tisztelt hölgyeim és uraim, meglehetősen komoly, és az országban mindenkinek tudnia kell, hogy a helyzet komoly. Sőt, még annál is komolyabb, mint amit eddig elmondtam. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy milyen szavakat mondtak ki a Parlamentben, és nemcsak arról van szó, hogy milyen javaslatokra mondtak nemet az Országgyűlésben. A helyzet ugyanis az, hogy világosan, érthetően kibontakozik a szemünk előtt egy régi-új világ képe. Nem arról beszélek, ami 1990 előtt volt. Arról most nincs okunk beszélni. Aki tudja, az anélkül is tudja, hogy én erről beszélnék. Arra gondolok, arra a régi-új világra, amely 1994 és ’98 között már egyszer volt, és mindannyian a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg. Ne kerteljünk! Ne kerteljünk kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim. Magyarország minden polgárának tudnia kell: ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt. Akik… Ez ellen nem tiltakoznunk kell, hanem tennünk. Akik ma itt vagyunk, akik ma itt vagyunk, ezt föltehetően mind tudjuk. De talán az országban sokan vannak, akik előtt ez nem ilyen világos. És nekik ezt meg kell tudnunk magyarázni. Szeretnék adni önöknek egy példát arra, hogy hogyan tudjuk megmondani mindenkinek, Magyarország minden polgárának, hogy mi is készül itt. Elegendő arra gondolnunk, hogy mi történik vasárnap óta a tőzsdén. Szárnyal a magyar olajipari részvénytársaság árfolyama, és részvényeinek ára óráról órára emelkedik. Mitől lett ilyen értékes hirtelen? Nos, hát tisztelt hölgyeim és uraim, akik hallották korábban a szocialisták vezetőinek nyilatkozatait, azok tudhatják, megmondták: első lépésként jelentős gázár-emelés történik majd. Ezt már korábban is követelték arra hivatkozva, hogy a Mol részvényeseinek nem elegendő a hasznuk. Nos, hát, tisztelt hölgyeim és uraim, csak hogy megértsük, csak hogy megértsük: miközben egyik oldalról azt mondják, hogy majd 13-ik havi nyugdíjat fognak adni a nyugdíjasoknak, azt valójában azért adják oda, hogy utána legyen miből kifizetni a megemelt gázárakat, amiknek a haszna mindannyian tudjuk, hova megy. Ne legyen illúziónk! Mindenhol, az egész országban és az egész gazdaságban újra ez történne, ahogyan egyszer már megtörtént.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim! Ugyanakkor őrizzük meg a mértéktartásunkat, és ne lépjünk le a közgazdaság szigorú törvényeinek a mezejéről sem. Mindannyian tudjuk, hogy minden ország gazdaságának, így a magyar gazdaságnak is szüksége van nagytőkére is, és pénztőkére is. De nem bízhatjuk rájuk az ország kormányát. Azért nem bízhatjuk rájuk, nem bízhatjuk rájuk, mert ők – egyébként érthetően és helyesen – csak a saját hasznukat nézik. A kormánynak pedig a polgárok javát kell szolgálnia. És ezt a különbséget fönn kell tartani.


A helyzet azonban még ennél is komolyabb. Azt is tudnia kellene Magyarország utolsó szegletében is mindenkinek, hogy Magyarországot újabb úgymond liberális közbiztonság fenyegeti. Ez azt jelenti, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy visszaáll az az állapot, amiről már az előző kormány miniszterelnöke is csak azt tudta mondani, hogy ami van, az minden, csak nem közbiztonság. Nos, nehéz küzdelemben, nehéz küzdelemben csökkentettük a bűncselekmények számát, visszaszorítottuk a külföldi bűnözői csoportokat, visszaszorítottuk a szervezett bűnözést, és most azt kell látnunk, hogy itt is visszatérhetnek a régi állapotok. Jó lesz, ha mindenki megőrzi a józanságát, tisztelt hölgyeim és uraim, amikor vasárnap választani indul.

És van itt még egy dolog, ami a fiatalok szempontjából talán a legsúlyosabb. Ez a kábítószer kérdése, amivel az egész civilizált világ küszködik, és nekünk is egyre több teendőnk van. A mi álláspontunkat önök régről ismerik. Mi mindig azt mondtuk, hogy van, amit az életben nem kell kipróbálni ahhoz, hogy az ember nemet tudjon rá mondani. Ha már mégis megtette, ha pedig már mégis megtette, akkor mindig el kell neki mondanunk azt az igazságot, hogy aki a kábítószerre igent mond, az az ördöggel cimborál. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, a helyzet az, hogyha jól átlapozzák Magyarország polgárai az ellenfeleink választási programjait, akkor ott találkozhatnak azzal a gondolattal, miszerint a kábítószer ellen úgy kell küzdeni, hogy bizonyos fajtájuk fogyasztását lehetővé kell tenni. Jó lesz, ha mindannyian megőrizzük a józanságunkat.

Sőt, tisztelt hölgyeim és uraim, a helyzet még ennél is súlyosabb. A dolog az úgy fest, hogy nehezen, kétségkívül nem egyik pillanatról a másikra, de végül is sikerült összeillesztenünk azt a magyar gazdasági modellt, amely reményt ad arra, hogy Magyarország egy-két évtizeden belül fölzárkózik a világ legfejlettebb gazdasággal bíró országai közé. Ezt testesíti meg a Széchenyi Terv, amely nem nyugat-európai tankönyveket, nem egy-egy példát próbál követni, nem egy-egy nyugat-európai állam útját próbálja bejárni, hanem mindegyikből hasznosítani próbálja azt, amit lehet. Ebből gyúr össze egy tervet, amely terv mögött az a filozófia van, amit régen Széchenyiről mondtak, hogy a világnézete se nem liberális, se nem konzervatív, se nem retrográd, se nem haladó, hanem egyszerűen magyar világnézet. Van egy magyar világnézeten nyugvó, magyar gazdasági modell. Van, van egy, a Széchenyi Terven nyugvó… Tehát van egy gazdasági modellünk, egy Széchenyi Tervünk, amely lehetővé teszi, hogy most, amikor Magyarországot gyorsabban, eredményesebben lehet építeni, akkor a magyar vállalkozók végre fővállalkozók lehessenek a saját hazájukban. Ez lehetséges. Az fenyeget bennünket, hogy nem létező, nem létező pénzügyi problémákra hivatkozva esetleg ismét egy Bokros-csomag irányába fordítják a magyar gazdaságpolitikát.


Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, talán mindannyian hallgattátok és hallhatták azt, hogy a választási kampány első fordulóig tartó heteiben – bár számos helyen fordultam meg az országban, nagyon sok emberrel beszéltem, sok helyütt tartottam választási gyűléseket –, de ezt mindig úgy tettem, hogy ki sem ejtettem a nevét, nem is beszéltem a terveiről a velünk szemben álló erőknek. Ez helyes volt. Ez helyes volt a választások első fordulójáig, mert akkor az volt a feladatunk, hogy megmutassuk, hogy mi az a jövő, amit szeretnénk, és e mellé a jövő mellé próbáltunk minél több erőt, hitet, akaratot, bátorságot, vagyis polgárt összegyűjteni. Ezt továbbra is tennünk kell, de ez önmagában már nem lesz elég! Ezért most már ezeket el kell mondanunk!

Szóval kedves barátaim, ezeket most már el kell mondanunk, hogy mindenki fejében világos legyen, hogy egy jókora ijedtség gyakran többet ér, mint egy jótanács. És azt se felejtsük el, hogy sokan vannak, akik csak a csata végére veszik észre, milyen nagy tétről van szó. No, az ő számukra találták ki a második fordulót, tisztelt hölgyeim és uraim.

Persze ne legyen illúziónk! Annak a kis túlzással kényelmesnek mondhatni miniszterelnöki helyzetnek is vége van, amikor miután semmit sem mondtunk, semmit sem mondtam az ellenfél szándékaiból kibontakozó, számunkra egyáltalán nem kívánatos jövőről, ezért tulajdonképpen viszonylagos békében tölthettem el a mögöttünk hagyott három hetet. A hangsúly a viszonylagos kifejezésen van. Mostantól kezdve azonban, hogy elmondtuk, hogy körülbelül mit gondolunk a készülődő világról, mindannyiunknak számolnia kell azzal, első helyen természetesen nekem, hogy minden nyíl, minden dárdahegy felénk fog szegeződni. Sok támadásban lesz részünk. De mi csak azt tudjuk mondani, amit Leonidasz egyik katonája mondott, amikor úgy fogalmazott, hogy az ellenség nyílvesszőitől még a napot sem fogjuk látni, annyian vannak. És erre Leonidasz csak azt felelte: hát nem jobb árnyékban harcolni?

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Mit tehetünk, ha nem akarjuk, hogy mindez bekövetkezzék? Az első dolog, amit tennünk kell, hogy eresszük le a vállunkat, mint egy testnevelés órán, és fújjuk ki a használt levegőt. Ez a legfontosabb. Utána vegyünk egy friss és mély lélegzetet! Majd ezek után gondoljuk át ismét, hogy mi az, ami igazán fontos dolog az életünkben. Mert ahhoz, hogy harcolni tudjunk, ahhoz tudnunk kell, hogy mi az, ami nekünk igazán fontos az életben. És nagyon bízom, nagyon bízom, hogy ma azok jöttek össze itt, ebben a csarnokban, és remélem, hogy akiket most szívből üdvözlök és kívül vannak sok ezren, ők is elsősorban… Nos, hát azt gondolom, hogy ők is olyan emberek, akik azt gondolják, hogy az élet persze nem mindig könnyű. Sőt, van, amikor kifejezetten nehéz. De azért az élet mégis csak több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi igazán széppé és fontossá a számunkra: a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk! Ezért tehát, ezért tehát tartsunk ki, erősítsük meg a lelkünket, és küzdjünk. Először is győzzük meg a többieket, és mondjuk el mindenhol azt, amit ma itt együtt hallhattunk. Másodjára menjünk el szavazni úgy, ahogyan ezt már megtettük az előző vasárnapon. És harmadjára mindenki hozzon magával a következő választási fordulóra még egy embert. Még egy embert!


És mondjuk el mindenkinek, hogy itt voltunk ma este, és mindannyian megtapasztalhattuk, hogy nemcsak magunkban bízhatunk, hanem egymásban is. Mindannyian érezhetjük, hogy itt ma valami elkezdődött. Szombaton délután, e hét szombatjának délutánján 3 órakor mindez a Kossuth téren folytatódni fog. Odahívom Magyarország minden polgárát. Tehát az egész országban ezt kell sokszor megismételnünk, így, ahogy tettük, hogy az egész országban hallatszódjék az, hogy az, ami ma este itt elkezdődött, az szombaton délután 3 órakor a Kossuth téren folytatódik. A Kossuth téren folytatódik, ahova minden polgárt, Magyarország minden jövőjében hívő és jövőjét befolyásolni akaró polgárát szeretettel várjuk 3 órakor szombaton, a Kossuth téren, tisztelt hölgyeim és uraim.


És ezt így fogjuk folytatni a választások éjszakájáig. Minden nap többen kell, hogy legyünk. Ami ma itt elkezdődött, annak 21-éig folytatódnia kell, hogy április 21-én azt mondhassuk: nemcsak az a választások eredménye, hogy sokan voltunk, hanem az is megtörtént, hogy elegen. Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!