Szentmihályi Szabó Péter

Magyarország mint börtön



Inkább siralmas, mint kacagtató, ahogyan felreppent a hír a CIA ke­let-európai börtöneinek létezéséről, majd az illetékes elvtársak azzal cáfolták a hírt, hogy „nem kaptak ilyen felkérést, de ha kaptak volna, akkor sem teljesítették volna". Mivel azóta kiderült (jaj, inkább elkép­zelhetővé lett), hogy a CIA világszerte működtet ilyen börtönöket, ahol nem érvényesek a foglyokra sem az amerikai, sem a helyi törvények, sőt a genfi egyezmény szabályai sem, kicsit elgondolkodtam. Elkép­zeltem, ahogyan Baxter „felkérést" kap Washingtonból, és ezt a szu­verén magyar állam vezetése bátran és büszkén visszautasítja.


Nehéz volt elképzelni, ahogyan azt is, an­nak idején pontosan mit csináltak az ameri­kaiak Taszáron, kik jöttek, kiket hoztak, és hová tűntek. Annak idején a szovjet hadse­reg és a KGB sem nagyon kért engedélyt semmire, arra legkevésbé, hogy atomfegy­vereket tároljanak magyar földön. Ha eset­leg lett volna ember, aki ilyen irányú kérdé­seket tesz fel, az már régen váratlanul el­hunyt volna, vagy szibériai társasutazásra invitálták volna. Mármost tudom, politikai­lag inkorrekt és szentségtörő minden efféle párhuzam, hiszen a Szovjetunió egy véres diktatúra volt, Amerika pedig a demokráci­ák mintaképe, a szabadság hazája, példaké­pünk és szövetségesünk. Csak aztán ne­hogy utólag kiderüljön megint, hogy egy egészen picikét tévedtünk.

Persze Baxter most kicsit dacoskodik, a Financial Timesnak egyenesen azt mondta: ...mi a fenét akar tőlünk Európa?" Csak nem arra akart utalni, hogy az Európai Uni­ón kívül is van élet? Netán arra, hogy az EU a népek börtöne, akár a cári Oroszország Le­nin szerint? Baxter kijelentette, „nem kell Brüsszelbe menni" ahhoz, hogy tudjuk, mi van Magyarországon. Igaz is, Kovács meg Kósáné Kovács már ott van, majd ők hazate­lefonálnak. Baxtert mindössze két dolog ér­dekli. Az egyik, hogy őt ne hazaárulózzák, mert ő hazafi, a másik, hogy „garantálják a privatizáció szentségét", különös tekintettel az Altus Rt.-re. Mondhatni, ez a nemzeti ma­ximum. De hát szegény unió is bajban van, ha nagyvállalat lenne, már régen csődbiztost küldtek volna a nyakára, mint a londoni The Times írja (november 16.) - az Európai Bi­zottság persze a tagállamokat vádolja pazar­lással és csalással, hiszen (sarokszámaiban még mindig ismeretlen) ez évi költségveté­sének nyolcvan százaléka a tagállamok bü­dzséjében folyik el, hazai viszonylatban sejt­hetjük, hová. A hiperaktív főminiszternek az Index internetes újság egész „különszám­mal" kedveskedett, és Fleto Fletovics Jemelján (ahogyan az iskolában hívták) a fri­vol hangvétel ellenére elégedett lehetett a november 14-i sajtójával. Az a néha évődő személyi kultusz, melyre Baxter, a nagy de­mokrata és még nagyobb kombinátor vágya-kozik, már kialakult körülötte. „az én parla­mentem", mondta nemrég önfeledten, aho­gyan ikertestvére és legjobb tanítványa, Kó-ka miniszter is megfogalmazta: „a Magyar Köztársaság az én cégem".

Annak idején, amikor Horn Gyula lett a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, már átéltem ezt a rettentő szégyent és megalázta­tást, amit keresztény magyarként átélhetett bárki, aki fel tudta fogni, mit is jelent ez. Ak­kor azt hittem, lefelé már nincs tovább. Volt. Akkoriban leginkább azon tűnődtem, mi­ként lehetne megszerezni a hontalan státust. Gondoltam, önként lemondok állampolgár­ságomról mindaddig, amíg a kis pufajkás or-száglása tart. A jogászok felvilágosítottak, ilyen nem létezik: kell egy befogadó ország. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy visszaad­ja az állampolgárságot, és helyben marad. Amint akkoriban írtam: „élek hazámban hontalan". Nos, azóta volt Ügynök, volt de­cember ötödike, és sajnos, még itt leng bör­tön-Magyarország felett egy vigyorgó, vörös lufi, Baxter képével. Nem ilyen lovat akar­tunk, ezt talán még azok a csökönyös „balol­daliak'''^ érzik, akik amúgy jól elvannak ma is proletárként, és már sosem lesznek polgá­rok. De legalább jól szórakoznak. John Lu­kács magyar származású amerikai törté­nészt (81 éves), aki minden évben hazaláto­gat, egy újságíró megkérdezte, miként látja Magyarország haladását. „Döcög", felelte a történész. Őszintén szólva, én már azt sem bánom, ha döcög, de legalább ne dübörög­jön. Magyarországról nincs hová menekül­ni, Magyarország most börtön. De (talán) még nem a CIA kezeli, bár a körülmények egyre szigorúbbak. Viszont az amerikai bör­tönviszonyokat már sosem érjük utol. Fogláraink sem EU-konformak. •