Dr. Krassó György

MAGYAR OKTÓBER

 (1986. október 23)

KÉT VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON

1956. november 5-én a becsapódó aknák miatt meg-megállva, hátizsákban sokszorosítógépet vittem hazafelé egy velem egyidős, 24 éves lánnyal együtt. A lány zokogott, és ezt hajtogatta: "Mi lesz velünk? Mi lesz velünk ezután?" Nem lehetett vigasztalni, áttörhetetlen kétségbeesés-burok vette körül.

Ez a lány aztán nagy karriert futott be a Kádár-rendszerben. Kultúrfunkcionárius lett és sok piszkos feladatot kellett elvégeznie. Jó körülmények között él, de boldogtalan. Régi barátai elkerülik, fiai lekommmunistakurvázzák. Sokan tudni vélik, hogy beépített ávós informátor volt már a forradalom előtt. Zokogásra nem annyira az ország állapota, mint az indította, hogy tudta, vissza kell állnia a csatasorba.

Ugyanazon a napon, 1956. november 5-én egy Szilágyi Erzsébet névre hallgató - de általában csak Szöszinek hívott - 18 éves utcalány a Nyugati pályaudvarnál, a volt Ilkovics előtt összecsavart kézigránátokkal egy orosz tank elé vetette magát. Felrobbant a tankkal együtt. Kamikaze-ugrása előtt azt mondta társainak: "Nem akarok megint kurva lenni!"

Ha jól emlékszem, Szenes Lászlónak hívták azt a rab-társamat, aki 1959-ben a váci börtön föld alatti fegyelmi zárkájában az erre alkalmas eszközök minden látszólagos hiánya ellenére felakasztotta magát és meghalt. Besúgó volt, és valamiért már megbízói bizalmát is elveszítette. Kutyául bántak vele, és nem sajnálta öt senki.

Egy évvel korábban egy másik rabtársam, Pécs Géza, aki senkire sem tett terhelő vallomást a nyomozás során, a halálos ítélete végrehajtása előtti éjszakán egy ki tudja, hogyan szerzett üvegdarabbal felvágta ereit, és meghalt, még mielőtt a pribékek érte jöttek volna.

Volt egy ismerősöm, Lakatos Imrének hívták, az 1950-es években a recski haláltábor foglya volt, a forradalom után neves filozófus lett Angliában, és ott boldogan élt, amíg meg nem halt. Amikor az internáló táborból szabadult, Lakatost Mérei Ferenc pedagógus-pszichiáter fogadta lakásába, pénzt, ruhát és ennivalót adott neki. Lakatos 1956 decemberében, a disszidálása előtti éjjelen felkereste Méreit, és elmondta neki, hogy amikor nála lakott, naponta küldött jelentést ávéhás megbízóinak, minden nap lejelentette, hogy miről beszélt neki házigazdája.

1958-ban Mérei Ferencet ítélték 10 év börtönre.

Ábrahám József 24 éves fiatalembert 1958-ban semmiért - szarért, húgyért, ahogyan azt a börtönben mondották, halálra ítélték. Felakasztása után cellatársa, az ugyancsak halálra ítélt Szirmai Ottó elé tették Ábrahám jelentéseit arról, hogy Szirmai miket mondott neki a halálos zárkában. Néhány hónappal később Szirmai Ottót is felakasztották, aki soha senkiről nem írt besúgó jelentéseket.

Egy év sem telt el 1963-as szabadulásom után, amikor újra letartóztattak. Ötvös Alajosnak, Borbély Őrsnek, Kaunitz Istvánnak, volt rabtársaimnak - mindegyikük családos - azt mondták a nyomozók, visszaviszik őket a börtönbe, ha nem tesznek vallomást ellenem. Csukás Endrét azzal fenyegették, hogy a bátyját kitétetik az egyetemről, ha nem mondja, amit kell. Háberland Károlynénak azt ígérték, hogy lenyelik folyamatban levő lakás üzérkedési büntetőügyét, ha aláírja a terhelő vallomást.

Két választás Magyarországon. Ki így, ki úgy választott. Harmadik út nem adatott.

Cselik Ferenc. Már október 23-án a Rádiónál harcolt, aztán a Vörösmarty moziban a Kálvin tér sarkán, aztán a Forradalmi Ifjúsági Párt balszárnyát szervezte, aztán a Ferenc körúton harcolt, aztán a földalatti ellenállást próbálta szervezni. Valahogy megúszta életfogyttal, 1963-ban kiszabadult. Munkásként dolgozott, majd kistisztviselő lett. 1984-ben azt tervezte, külföldre megy dolgozni, engedéllyel, összekapar egy kis pénzt családjának. Jól van! - mondták neki -, mehet. De csak ha aláírja, hogy jelentéseket ad ismerőseiről. 1984. június 11-én délelőtt eltávozott munkahelyéről, vidékre utazott, egy üres szobában hatalmas mennyiségű altatót vett be. "Még ezt a piszkos munkát is nekem kellett elvégezni" - írta a búcsúlevelében, özvegye - rendőrségi tanácsra eltitkolta az öngyilkosságot és az okát. Hadd tanulhasson tovább a gyerek.

1982. január. Báli Sándort temették, a XI. kerületi Munkástanács volt elnökét, a Nagybudapesti Központi Munkástanács egyik vezetőjét. Munkásember volt, szerszámkészítő, a legkülönbek egyike, akit ismertem életemben. A gyászbeszéd szövege négyünk zsebében lapult: ha egyikünket elviszik, a másik folytatja.

Ott álltam Báli Sándorné mellett a sírnál a szertartás alatt. Zokogott. "A többiekkel már beszéltem. Gyuri, nagyon kérem, maga se mondjon semmit!" De hát miért nem? "A fiam halálos beteg, csontrákja van - suttogta. - Egy bizonyos párizsi kórházban talán meg tudják gyógyítani. Azt üzenték a Belügyből, hogy nem kap útlevelet, ha itt beszéd lesz. Értse meg, a fiam életéről van szó." Nem volt temetési beszéd. A fiú nem jutott ki Párizsba, meghalt nem sokkal édesapja után Budapesten.

Milyen társadalom, milyen világ az, amely ilyen választási lehetőségeket kínál polgárai számára? Ahol már kisgyerekkorban meg kell tanulni a kétszínűséget, a hazudozást; ahol mindenkit arra oktatnak, hogy "aki igazat mond, annak beverik a fejét", hogy "ne szólj szám, nem fáj fejem" és hogy "aki okos, az nem megy fejjel a falnak"? Milyen ország az, amelynek szeretett és nagyra becsült vezetője becsapta, elárulta és segített meggyilkolni legjobb barátait és elvtársait - Rajk Lászlót, Nagy Imrét - további ezrek mellett, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy szerették hazájukat és harcoltak érte?

Igen, el lehet menni. De van, akinek nem megy, hogy elmegy. Zádor István barátom és volt osztálytársam - Szigethy Attila munkatársa 56-ban - csak két évig bírta. Londonban lett öngyilkos 1958-ban.

Ne mondja senki, hogy mindez azért van, mert ilyen a magyar nép! Ne mondja senki, hogy itt már 44-ben is többször annyi volt a Gestapóhoz küldött feljelentés, mint más megszállt országokban. Ne mondja senki - különösen ne Kádár úr, mint a Time magazinnak adott nyilatkozatában -, hogy Magyarországnak nincsenek demokratikus hagyományai, és ezért a kommunistáknak kell "demokratizmusra" nevelniük a népet. Inkább arról beszéljen, hogy mit tettek velünk - ő és bűntársai - a forradalom vérbefojtása óta. Hogyan rúgtak vissza a szennybe, a megaláztatásba, önmagunk és egymás lenézésébe, elárulásába, a nemzeti gyűlölködésbe, a "kaparj kurta, neked is lesz" -világba, a "szél ellen nem lehet" -bölcsesség tehetetlen passzivitásába. Beszéljen a meggyilkoltakról, a megnyomorítottakról, a máig is megfélemlítettekről, az emigrációba kényszerítettekröl.

És azt mondja meg, mit szándékoznak tenni a mai fiatalokkal, akik másfajta életre vágynak, akárcsak elődeik 30 éve.

Vérrel jár a forradalom és kevesen vagyunk? Igen, vérrel jár. Igen, kevesen vagyunk. De mivel jár ez a mai, békének csúfolt állapot? Ki számolta meg az öngyilkosokat, az alkoholistákat, az elmebeteggé gyűrötteket, a lepusztult munkahelyek baleseteinek áldozatait, a rosszul felszerelt, túlzsúfolt kórházak hullaházait megtöltő magzat és emberi roncs maradványokat, mindazokat, akik köztünk élhetnének, de céltalanul, nyomorultul pusztulnak el? És akik élnek? Akik küszködnek még fáradtan, reménytelenül, egyre mélyebbre süllyedve a mocsárban? 30 évvel ezelőtt úgy érezték, hogy elég volt, úgy érezték, hogy van, ami fontosabb a puszta életnél. A forradalomban harcolók azért vállalták a halált is, hogy megváltozzék a világ és a régi - a mai - ne jöhessen többé vissza.

A fiatalok pedig gondoljanak arra, hogy eljön az idejük. Egész biztosan eljön. Ha nem a harmincadik, akkor a harmincötödik vagy a negyvenedik, ötvenedik évben. És tanuljanak abból, ami 30 éve történt. Ha azt tanulják belőle, amit a mi nemzedékünk, hogy minden hiába, a nép semmit sem tehet, csak a hatalom - a kis hatalmak és a nagyhatalmak -, akkor nem is fog megváltozni a sorsuk. De azt is megtanulhatják, hogy a kommunista hatalmat csak a külföldi tankok tartják fenn, nem okosak ők és nem erősek, hanem gyávák, ostobák és kegyetlenek, és hogy legyőzhetők okossággal, ügyességgel, elszántsággal, egységgel, ha itt lesz az ideje. Hiszen a forradalom 56-ban is győzött - ha a százszoros túlerő el is tiporta utána -, de csak azért tudott győzni, mert az ifjúság nem hallgatott a "realistákra". Nem hallgatott rájuk, mert sokkal realistább volt amazoknál: tudta, érezte, hogy itt az alkalom, van esély a győzelemre. Eljön még a pillanat, amikor maga az orosz nép lázad fel elnyomói ellen, és nem lesz, aki "testvéri segítséget" nyújtson hóhérainak. Vagy az a pillanat, amikor a Nagy Testvér nem lesz olyan helyzetben, hogy újabb háborút indíthasson Közép-Európában, különösen nem több országban egyszerre. És ezt a pillanatot nem szabad majd elszalasztani.

Ma még sokan sorban állnak a prostituált-bárcáért. De már szégyenlik, és ez az idők jele. Az új októberi ifjúságnak már itt vannak közöttünk az első képviselői, ők biztosan tudják és érzik ezen a napon, hogy a szavak tetté fognak válni, és amikor a Magyar Október előtt tisztelegnek, akkor nem a múltat, hanem a jövőt ünneplik.

Emlékbeszéd az Országháza előtt

(1989. október 23)