A TITOK

(Csengey Dénes május 15-én a Jurta Színházban tartott beszéde)

Kedves Barátaim !

"A nemzetek újjászületésének nehéz processzusa nem történhetik egyáltalában minden zaj és rendetlenség nélkül; nem néhány személynek négy fal között kicsinált terve, nem ügyesen kigondolt taktika, nem mindenkit meglepő fortélyok kormányozhatják a nemzeti haladást. - Koncessziók, bármi nagylelkűséggel adva, egy nemzet haladására még nem elégségesek; csak mi magából a népből fejlik, mi haladásának inkább következménye, mint előzménye, minek eszközlésében az egész nemzet részt vett, emelhetik létét állandóan,, az egész világ színe előtt, követve a sokaság helyben hagyó tapsától s ellen kiáltásaitól, megakasztva néha túlzó sietség, néha egyes visszalépések által, csak így haladhat a közügy szabad nemzeteknél. - Mi ezen akadályoknak ellenállni nem tud, minek eszközlésére titok kell, minek létrehozása minden egyes hiba által veszélyeztetik, annak fennállása már magában lehetetlen; - azon haza, melynek meggyilkolására csak néhány hírlapi cikkely szükséges, még nem érett meg a szabadságra, mely mint világunk, világossággal kezdődik.”

Sajnos be kell látnunk, hogy a nagyszerű Eötvös József, akitől az előző bekezdést kölcsönöztem, egy igen fontos dologban tévedett. Mindannyiunk számára, akik itt a teremben helyet foglalunk, fél évszázad összesűrűsödött tapasztalatai demonstrálják fájdalmasan, megkerülhetetlenül és megszégyenítően, hogy igenis lehetséges olyan rend, olyan hatalom fennállása, "melynek eszközlésére titok kell", amelyet merénylethangulatba, félelembe és hisztériába sodorhat néhány hírlapi cikkely, amely páncélos hadosztályoktól sem retteg úgy, mint a független gondolatok szabadcsapataitól. Bizony, barátaim, elménk minden zugában, minden hallgatással és hazugsággal eltömött pórusában. érezzük, hogy ilyen rend hosszadalmas fennállása igenis lehetséges.

Azt a korszakot, amelynek romjai háttérként és díszletként szolgálnak mai eszmecserénkhez, én nem is nevezném Kádár-korszaknak. Ez a korszak nem visel magán személyiségjegyeket, nem körvonalaz történelmi becsvágyakat, csak azt mutatja, éppen azt, hogyan tűnik el minden ambíció és minden tulajdonság egy vállalhatatlan történelmi alkuban, hogyan végződik béna dermedtségben minden félig megtett mozdulat. Ez a titok korszaka volt, most is titkok pecsétjét viseli arcán, mint kiütköző hullafoltokat.

Miért kell gondosan kitenyésztett bűntudattal övezni a magyar forradalmat? Titok.

Hol alakult meg valójában a szolnoki ideiglenes kormány? Titok.

Hol nyugszik Nagy Imre? Titok.

Miért áll gazdasági összeomlás előtt a világtörténelem legmagasabb rendű termelési módja félszáz évnyi folyamatos továbbfejlesztés után? Titok.

Miért igényelte egy közösségi társadalom megalapozása minden valóságos, természetes és szerves közösség szétverését, szétzüllesztését, kezdve a politikai pártokon, folytatva a munkástanácsokon és a parasztság tradicionális közösségein, az értelmiség szellemi irányzatain, de később eljutva a családok, a barátságok szétzilálásáig? Titok.

Miért egy nép történelmi öngyilkosságának folyamatát vázolják fel a magyar népesedés mutatószámai? Titok.

Miért volt a magyar kormány negyven éven át néma asszisztense a nemzeti kisebbségeink felszámolásán munkálkodó testvérállamoknak? Titok.

Miért foglaltak helyet ugyanakkor magyar ezredek abban a fegyveres kordonban, amely a cseh és a szlovák népet feltartóztatta választott jövője küszöbén? Titok.

Miért van máris ezerötszáz dollárnyi adóssága annak a magyar csecsemőnek, akit most, ebben a pillanatban tartanak a fürösztővíz alá? Titok.

Miért voltunk évtizedeken át cinkosok ebben a végzetes titoktartásban? Ez a legnagyobb titok.

Amikor hullafoltokat mondtam, nem pusztán egy látványos szónoki fogás kísértésének engedtem. A sugallat mélyebbről érkezett. Abból a felismerésből, hogy az a társadalom, amelyik nem az emberek, nem egy nép lehetőségeit, szándékait, életösztönét és becsvágyait, hanem korlátait igyekszik megszervezni, rendszerré építeni, halott társadalom. Igen, így van. Amikor azt mondjuk: szabadság, azt mondjuk: demokrácia, azt mondjuk: autonómia, azt mondjuk: nyilvánosság, amikor azt mondjuk: levegőt, mi valójában egy hullából fúrjuk magunkat kifelé a szabadba, a világosságra. És még csak meg sem mondhatjuk róla, hogy hulla, mert a temetőőrök törvényerőre emelt álhite szerint ez maga a szocializmus.

Szó sincs róla. A szocializmus eszméinek történelmi próbája csak e tetem eltakarítása után veheti kezdetét.

Ez a mai nap kihívása. És egyben ez a bejárat a mai tanácskozás témájába, a nyilvánosság gondolatkörébe.

Már maga a titkok függönyének fellebbentése is elképzelhetetlen sajtószabadság nélkül, a tömegtájékoztatás társadalmasítása nélkül, a szabad véleményalkotás és érdekbejelentés jogának törvényes védelme nélkül. A nyilvánosság minden politikai és társadalmi törekvés, minden szellemi mozgalom legelső lélegzetvétele. Az önismeret, a politikai elképzelések gyülekezési szabadsága minden állampolgári méltóság és önbecsülés, minden tetterő és minden felelősség első forrása.

De nemcsak arról van szó, hogy a múltat be kell vallani. Miközben a homlokkal tört réseken átzuhog majd ránk fél évszázad mostanáig befalazott történelme - mert ezt az áradatot szabadítjuk magunkra a nyilvánosság korszakának nyitányával -, nem fürödhetünk benne boldog megnyugvással, és nem is fulladhatunk bele. "Előttünk egy nemzetnek sorsa áll", tolakszik ide a patetikus mondat. Előttünk és nem mögöttünk. Ha ledőlnek a hazugság és a hallgatás tornyai, még csak azután következik a feladat: egy életerős és demokratikus nemzet épületét emelni a romokon.

A magyar nép 1956 gerinctörő veresége után hanyatt-homlok kimenekült nemzeti és politikai öntudatából. És azóta csak az alázatban, az önmérsékletben és a felejtésben gyakorolta magát. Voltak évek, amikor hihető volt még az is, hogy ezzel jó vásárt csapott: önbecsülését, melyről lemondott, beválthatta rántott húsra, csővázas fotelre, hétvégi telekre, Trabantra. Ma már, mert az árfolyamok változnak, ennyit sem kap érte, és széles körökben terjed a vélekedés, hogy ez a vásár rossz vásár volt. És nyomában ott jár a tehetetlenség, a távlattalanság és a kiszolgáltatottság ugyancsak rohamosan terjedő érzése.

Semmit nem kezdett el az, aki ma a nemzeti megújulásnál kevesebbet kezdeményez. A magyar népnek önbizalmat és a nyugodt előretekintés bátorságát adni, ennél ma nincs fontosabb. Nem azért, hogy végül majd kikelhessenek a nagymagyarság ma még taktikusan dugdosott magjai, és nem is azért, mert a nép és a nemzet ügye előbbrevaló a demokráciánál, mint az gyakran tételeződik a Magyar Demokrata Fórum felé sújtó vádakban. Hanem azért, mert a démosz, amelynek uralma a demokrácia, ebben a teremben és ebben az országban a magyar népet jelenti. Amiből az is egyenesen következik, hogy a magyar demokrácia útját nem egyik vagy másik értelmiségi csoport politikai programja, hanem maga a politikai nyilvánosság fórumain megszólaló nép fogja kijelölni.

A nyilvánosság dolga nem az, hogy imitálja, helyettesítse ezt a folyamatot, hanem az, hogy előkészítse, ösztönözze, nagyszabású alternatívák elé állítsa, és aztán kövesse, értelmezze, képviselje, tisztítsa a megújulás folyamatát, léptesse életbe az európai politikai kultúra és vitakultúra normáit, tanítsa meg az önmagukhoz való hűségre és ellenfeleik tiszteletére a különböző politikai irányzatok képviselőit. Helyezze el a történelmi múzeum egyik vitrinjében azt a legrosszabb bolsevik hagyományokat folytató politikai attitűdöt, mely szerint aki különbözik tőlem, az vesztemre tör, amiközben persze a progressziót is megtagadja. Ezt már jó volna elfelejteni.

Mindehhez először is lapok kellenek. A Hitel, és még sok új lap. Nincs rá pénz, mondja időnként az efféle követelésekre egy-egy államhivatalnok. Ugyan már! Először is nem a mostani lapok mellett kellenek újak, hanem helyettük. Pénz az ablakban. Egy olyan nyilvánosság szerkezetén, amely azzal a céllal épült ki, hogy ne tájékoztasson és ne orientáljon, ne jelezzen és ne képviseljen politikai és szellemi alternatívákat, toldozgatással nem lehet érdemleges javítást eszközölni. Azt el kell törölni, el kell felejteni, és olyat létrehozni, ami a célnak megfelel. A sajtóirányítás igényének fenntartása nem más, mint megismételt igénybejelentés a történelem folyamatos meghamisítására. Másodszor pedig: kié az a pénz, amelyről az illető államhivatalnok beszél? Az övé? Mivel termelte meg? Azzal, hogy törvényes és létfontosságú követeléseket rendszeresen megtagad? Hol fizetnek ezért? Ha tüzetesebben utánanézünk, rögtön kiviláglik, hogy a sajtót, mint minden mást is (beleértve az államhivatalokat is) azok dotálják, akik munkájukkal értékesíthető terméket hoznak létre, ruhásszekrényt, primőrsalátát, vagy éppen egy olyan újságot, amit az önköltségi árán túl is hajlandók megfizetni az emberek. A dotációnak ezt az értelmezését érdemes volna bevezetni a különféle pénzeszközök elosztásának titokzatos folyamatába.

Azután kell egy másik rádió, egy másik televízió. Vagy akár több is. Ezzel is pénz szabadulna fel, meg lehetne takarítani a müncheni adó zavarásának költségeit. És kell, ezt nem lehet eleget ismételni, levegő a vidéknek. Minden ott dől el. Magyarország nem egyetlen város, hanem néhány ezer falu, néhány száz nagyközség és kisváros, néhány tucat poszt-feudális kisbirodalom, amelyeknek urai holnap is magabiztos mosollyal tárgyalják majd meg egymás között, hogy milyen újabb alakításokat láthatott tőlünk a néhányszáz főnyi nagyérdemű mondjuk itt a Jurta Színházban. Amíg a vidéknek nincs sajtója és törvényekkel védett, sőt túlvédett politikai nyilvánossága, ebben az országban nem történt semmi, minden visszavonható, minden bekeríthető, illegalitásba szorítható vagy emigrációba exportálható. Budapestre ma már úgy néz a vidék, mint egy szabadosságában követhetetlen politikai emigrációra.

És még egy gondolat, barátaim. Talán ezzel lesz legnehezebb szembenéznünk.

Egy új nyilvánossághoz másik értelmiség kell, nem az, ami mi voltunk mostanáig. Eötvös József azért gondolta lehetetlennek, hogy a titkok korszaka fenntartható, hogy fennállása lehetetlenség, mert magáról véve a példát, úgy képzelte, hogy az értelmiséget ehhez nem lehet cinkosnak megnyerni. Jobbnak képzelt minket, mint amilyenek vagyunk, és itt esett a korábban jelzett tévedésbe.

Elkerülhetetlennek tartom a magyar értelmiség komoly és nyilvános önvizsgálatát. Nemcsak a politikusoknak, nekünk is vannak bűneink és mulasztásaink. Annak az írónak, történésznek, szociológusnak, akinek műveit azzal a kíváncsisággal veszi kézbe olvasója, hogy vajon ezúttal mihez vette a bátorságot, mennyit mert megírni abból, amit némán, de igen régen tud itt mindenki, van mit bevallania. Mindannyiunknak van mit bevallania, mindannyiunk lelkén elhallgatott mondatok, félmondatok száradnak és illatoznak. Meg kell szabadulnunk tőlük. Ez az egyetlen módja annak, hogy az értelmiségi hivatás rangját visszaállítsuk. Késlekedni vele nem lehet. Hogy sikerül-e, az az elkövetkező korszak egyik kulcskérdése lesz.

Komoly leckét kaptunk a héten. Egy amerikai újságíró megmutatta nekünk, hogy mire való a televízió. Megmutatta, hogyan elegyedik szóba egy valódi riporter az MSZMP főtitkárával. Gondolom, nemcsak engem ajándékozott meg lenyűgöző élménnyel. Magyarország népe egy óra alatt többet tudott meg tőle utóbbi harmincegynéhány évünkről és ma élükön álló kérdéseinkről, mint tőlünk együttvéve harmincegynéhány év alatt. Elképzeltétek már azt a pillanatot, amikor ez a nép megkérdezi tőlünk esetleg, hogy miért történt ez így? Azt hiszem, nincs sok időnk rá, hogy ezt a kérdést magunk tegyük fel magunknak.

S egy utolsó szóra megint Eötvös. Engem megejt az ő tévedése, annyira, hogy azt javaslom, álljunk e tévedés pártjára. Képzeljük magunkat különbnek, mint amilyenek vagyunk. És aztán kövessük képzeletünket.